„Csak az nevezhető műalkotásnak, mely három kötelező elemet tartalmaz: a műnek legyen üzenete, esztétikai és morális eleme.”

 

Herczeg Ferenc életútja

Herczeg Ferencet, a huszadik század első felének meghatározó íróját, Márai Sándor a korszak írófejedelmének nevezte Jókai Mór és Mikszáth Kálmán mellett. Jelentőségét bizonyítja, hogy 1925-ben, a magyar írók közül elsőként, irodalmi Nobel-díjra javasolták.

Herczeg Ferenc a délvidéki Versecen született német családba 1863-ban, Herczog Ferenc néven. Tanulmányait Szegeden végezte, ez lesz az az időszak, mikor lélekben is magyarrá vált.

„Vonzott a gondolat, hogy igazi magyarok közt fogok élni. Odalenn, a Bánságban, ’48 óta regényes nimbusz ragyogta körül a magyarságot, amelyet szemtől szembe nemigen láttak, de amelynek érezték vonzerejét. Én meg éppenséggel olyasmit képzeltem, hogy a szegedi gimnáziumban a Vörös Sapkások és a Hunyadi-huszárok fiaival fogok egy padban ülni és velük közösen hőstetteket elkövetni.”

Írói- és életpályája regényesen indult: 1887-ben párbajban megölt egy katonatisztet egy nő becsülete védelmében, ezért négy hónapi államfogházra ítélték.  Itt írta meg első, Fenn és lenn című regényét, mely az Egyetemes Regénytár pályázatán, melynek elnöke maga Mikszáth Kálmán volt, elnyerte a nagydíjat.

„Most már tudtam, író leszek, nem takarékpénztári ügyész. Ezen semmiféle emberi hatalom nem tud többé változtatni. És ebben a percben végleg megszűnt a verseci Várhegy évtizedes vonzó ereje. A rézbőrű átúszott a nagy Amazon folyamon és új hazát talált magának.” (Herczeg: Emlékezések)

„Herczeg Ferenccel az alakok egész új galériája vonult be az irodalomba és foglalta el a Jókaiból és Mikszáthból vett régebbi alakok helyét. Azt lehet mondani, hogy ővele lépett be és kapott irodalmi fémjelzést a frakk és a szmoking, polgárjogot a szalonok és klubok embere és vele a férfi és nő közötti örök és mindig érdekes és mindig izgalmas szerelmi játék. Egész újnak tűnt fel az a hang, melyen Herczeg megszólalt.” (Schöpflin Aladár: Herczeg Ferenc)

Márai Sándor évtizedekkel később nemcsak irodalmi munkásságáért, de politikai tisztánlátásáért, elfogulatlanságáért is igen nagyra becsülte. Érdekes módon Herczeg Ferenc közéleti és írói pályája szinte egy időben kezdődött. 1894-ben alapította Mikszáth Kálmánnal együtt az Új Idők című folyóiratát, majd 1896-ban kormánypárti parlamenti képviselővé választották.  Később közéleti pályája még magasabbra ívelt, hiszen a főrendi ház tagjává vált, illetve a Magyar Tudományos Akadémia alelnökévé választották. Ami egész életpályájára jellemző kifejezés: az az elfogulatlanság.

„Az író a szemtanú s a kortársak érzik ezt. Jókai, Mikszáth, Herczeg: a századvég írói és a századforduló nagy író triásza nemcsak szépirodalmi művekben tartottak ítélőszéket korunk nagy társadalmi, politikai, történelmi alakjai fölött.” (Márai Sándor: Herczeg Ferenc elbeszélései)

Herczeg első két regénye nagy hatással volt Mikszáth Kálmánra, aki ekkor mondta: „Előttem látom az utódomat.” Mikszáth szerint Herczeg Gyurkovics-lányok és Mutamur című regényei a földbirtokos magyar osztály pusztulásának korrajza és tanulmánya.

Herczeg írói és politikai élete egyaránt a nemzet szolgálatában telt. A húszas-, majd a harmincas években ugyanilyen politikai éleslátással vizsgálja a földbirtokos osztályt, a magyar középosztályt és azokat a társadalmi rétegeket is, amelyeket színpadi műveiben szólaltatott meg: a budai polgártól a kispolgárig, a társadalom minden rétegét.

„Az egyén csak a nemzet útján érvényesülhet s aki cserben hagyja nemzetét, cserben hagyja önmagát.”

1904-ben a Petőfi Társaság elnöke másfél évtizeden át. Petőfiről írt tanulmányában jegyezte meg, hogy „a magyarság költőinek köszönheti létét.”

Politikai pályafutása alatt tisztában volt kora Magyarországának minden erényével és hibájával. Ezért csatlakozott Tisza Istvánhoz, és annak politikájához. Az egyre élesedő európai helyzetben Tisza politikájában látta azt a garanciát, hogy Magyarország meg tudja tartani nemzeti függetlenségét és identitását is.  Azonban Tisza politikája kudarcot vallott, az ország elvesztette az első világháborút, a forradalmak fenekestül fordították fel a magyar világot, és az ország területének és lakosságának jelentős részét elveszítette. 1919-ben a Tanácsdiktatúra idején Herczeget mint áruló elemet, fogságba vetették.

Az új politikai helyzetben is mindvégig a tisztánlátás és az elfogulatlanság vezette Herczeg Ferencet politikai és írói pályáján. 1927-ben a Revíziós Liga elnökének választották meg. Példaszerű jelszót választott magának: „Revíziót, de békésen”. Azaz Magyarországnak minden területet vissza kell szereznie, amihez joga van, de nem szerezheti vissza más népek rovására. Herczeg szerint a magyarságnak magának kell olyan erősnek lennie, hogy képes legyen kivívni saját érdekeit és győzelemre vinni a „revíziót, de békésen” gondolatát.

Írói pályája 1925-ben ívelt fel újra, hiszen ekkor terjesztette fel egyhangúlag a Magyar Tudományos Akadémia Nobel-díj kijelölő bizottsága (Horváth János irodalomtörténész, Császár Elemér irodalomkritikus, Négyessy László egyetemi tanár) Herczeg Az élet kapuja című regényét irodalmi Nobel-díjra. Ezen regény az árulások története is. Irodalmi Nobel-díjra való ajánlásának oka írói stílusa, mely a korszakban utolérhetetlen.

Herczeg Ferenc írói és közéleti pályája meredeken emelkedett 1925-től. A harmincas évek elején Corvin-lánccal tüntették ki, majd 1933-ban Budapest díszpolgára lett. Ekkor már több művében is kifejezte, és közismert volt róla, hogy a német származású Herczeg német ellenes.

„Herczeg Ferenc egyik legszebb példája a magyarság vonzó és beolvasztó erejének. Lélekben lett igazán magyarrá. És ennek csak az a magyarázata, hogy van valami a magyar életstílusban és gondolkodásban, ami ellenállhatatlan erővel kapta meg ezt a verseci németet.”( Halasy-Nagy József: Herczeg Ferenc életbölcsessége)

Nem Herczeg Ferenc az egyetlen példa, ami azt mutatja, hogy aki bekerül a magyar kultúra végtelenül mély tüzű kohójába, valami csoda történik vele: mert nem elég benne, hanem kiég belőle minden salak. És így vált műalkotása egész életművé, megkülönböztethetően és nagyon is tipikusan magyarrá. Gondoljunk csak Petőfi Sándor példájára, aki ezt írta magáról: „Magyar vagyok, magyarnak születtem.” De talán még eklatánsabb példája Gyóni Géza, aki egy sváb család gyermekeként született 1902-ben, maga választotta a magyar nevet és identitást. És Radnóti Miklós, aki zsidó származású lévén magyarrá lett és a legnagyobb üldöztetések idején, a koncentrációs táborok poklaiban hexameterekben írt a haza szépségéről. Ilyen kohó a magyar kultúra.

A korszak írófejedelmét, a jobbról és balról egyaránt elismert Herczeg Ferencet 1945-ben száműzték a magyar irodalomból. 1949-ben kapott egy tegező formátumú levelet, melyben arról értesítette az Írószövetség akkori főtitkára, hogy kizárták. Herczeg Ferenc válasza sem váratott magára sokáig: „Kéretik nem tegezni, egyébként nem voltam sosem az Írószövetség tagja.” 1950-1953-ig elűzték hűvösvölgyi villájából is, a Hortobágyra telepítették ki. Visszakerülésének története abszurd és tanulságos: ebben az időben egy szovjet íróküldöttség érkezett Budapestre és Herczeg Ferencet, az írófejedelmet keresték.  Itt persze nagy volt az ijedelem, mert tudták, hogy Herczeg Ferenc villája már másé, ő pedig a Hortobágyra kitelepítve élt. Villámgyorsan visszahozták Budapestre és két szobáját újra berendezték, ahol Herczeg fogadhatta a szovjet író elvtársakat.

 

„Volt ő már napos oldalon, árnyékos oldalon, olvastam róla, hogy a középosztály írója, s olvastam már, hogy baloldali. Pedig ő sosem mozdult el a helyéről, az álhatatlan világ fordult el körülötte, az látja őt hol árnyban, hogy fényben. Korai nagy bölcsességre int ez a példa, elmondhatjuk róla a legnagyobb férfi dicséretet: Herczeg csak az állhatatosságban állhatatos.” (Cs. Szabó László: Sola constancia contstans)

Új Idők

Herczeg Ferenc népszerűsége hazánkban és Európában töretlen volt. Híresebb műveit több mint tucatnyi nyelvre fordították le, és színműveit Európa-szerte játszották a legnagyobb színházak. Írói és közéleti szerepvállalása mellett elismerést lapja, az Új Idők is hozott számára, mely korszakának legnagyobb példányszámban megjelentetett kulturális folyóirataként a polgári középosztály meghatározó orgánumává vált.

Az Új Idők című folyóiratot Herczeg 1894-ben indította meg, mellyel teljesen újat hozott a magyar irodalomba. Népszerűségét jól mutatja, hogy eleinte harmincezer, majd később, a harmincas években negyvenezer példányban adták ki Magyarországon. Herczeget nem politikai érdekek és nézetek irányították akkor, mikor arról döntött, hogy ki jelenhessen meg a folyóirat hasábjain. Az Új Idők mindvégig Herczeg elfogulatlanságának szellemében működött, így az ő szerkesztésében ötven éven át, 1894-1944 között egyetlen egy irányelvet követett: ami ott megjelenik, az valódi értéket képviseljen. Talán ennek az elfogulatlanságnak a legélesebb példája Radnóti Miklós nevéhez fűződik, akinek publikációi a háború kitörése után fokozatosan szorultak ki a magyar irodalmi életből. Mikor Radnóti 1943-ban harmadszor is megkapta a behívóját, kétségbeesetten kereste meg Herczeg Ferencet. Elmondta neki, hogy valószínűleg meghalni viszik ki az országból, és ekkor Herczeg tizenöt írótársával együtt levelet írt Radnóti Miklós, nagy magyar költő érdekében Horthy Miklós kormányzónak.

„1894 karácsonyán a Singer és Wolfner kiadásában megjelent az Új Idők. Olyan családi lapot akartam, amelyet tizennégyéves kislányok is olvashatnak; meg kell keresnünk a nemzeti gondolat társadalmi megnyilatkozásának formáit.” (Herczeg: Emlékezéseim)

A magyar középosztály a „boldog békeidőkben” az Új Idők című lapon nevelődött és kulturálódott. A lapnak külön és modern érdekességei is voltak, hiszen nemcsak irodalmi folyóirat volt, de rendszeresen közölt benne színházi kritikákat, illetve újdonságnak minősülő művészettörténettel foglalkozó írásokat is. A nők számára – hiszen Herczeg Ferenc nagyon jól tudta, hogy a nő-olvasók tartják el igazán a lapot – a mellékletek jelentették a „csemegét”: itt a szabásminták megjelentetésétől az olvasói levelekig minden előfordult a reklámokon keresztül.

 

„Herczeg nagyon ismeri az életet és az embereket. Sokszor meglep azzal, milyen biztonsággal jár a világban. Mennyire átlátja a különféle embertípusokat, gondolkodásukat, érzésük világát, reakciójukat a különféle benyomásokra, magaviseletüket különféle indulatok hatása alatt, beszédmódjukat különféle körülmények között.” (Schöpflin Aladár: Herczeg Ferenc elbeszélései)

 

Írói életút

Herczeget írói életútján két műfaj kísérte végig, ezekben folyamatosan nagyot alkotott. Ez a két műfaj a színpadi dráma és a regény. Színpadi drámaíróként A dolovai nábob leánya című darabbal jelentkezett először az 1890-es években. A Nemzeti Színház mutatta be, és már az első évadban huszonötször játszották. A huszadik század húszas éveitől népszerűsége Molnár Ferencével egyenlő. A Bizánc című történelmi drámája kora valóságára applikálja a régi történetet. Európában a legismertebb Herczeg-dráma a Kék róka volt, mely a Vígszínházban is osztatlan sikert aratott.

„A nő állítólag megcsalja a férjét házibarátostul, vagy a házibarátot férjestül egy másik idegen férfival, szóval a háromszögből négyszög lesz. A háttérben feltűnik egy fiatal rajztanárnő, aki a férjére veti ki a hálóját, így a négyszögből ötszög lesz. Hol vannak az idilli idők, mikor a házasság rendes háromszög volt a férjjel, a feleséggel és a házibaráttal. A modern házasság ötszög vagy mondjuk általánosságban, sokszög. Herczeg Ferenc darabját forró rokonszenvvel fogadta a Vígszínház közönsége, a színeszek (Hegedűs-Varsányi Irén, Csortos-Gombaszögi Ella) és Jób Dániel rendező egyenlő munkatársai az írónak.”

 

A másik műfaj, amelyben kiemelkedőt alkotott, a regény. Első regénye, a Fenn és lenn, amelyet több mint harminc regény követ pályafutása során. Az 1890-es éveket és írói berobbanását a Gyurkovics-regények (Gyurkovics-leányok és Gyurkovics-fiúk) készítették elő. Társadalmi problémákkal foglalkozott az András és Andor című regénye. Aztán pedig a Fehér pávában egy egészen új Herczeg Ferenccel ismerkedhetünk meg, hiszen ez az a regény, amelyben bemutatta, hogy a nagyváros hogyan torzítja el az ember személyiségét és erkölcseit. Azt ellenfelei és kritikusai is kihangsúlyozták, hogy Herczeg nagyon ismerte az életet, annak mélységeit és magasságait egyszerre tudta bemutatni. De kritikusai szerint írói nyelvezetével már nem ez a helyzet. Gyakran érték méltatlan bírálatok, mintha nem tudna elég jól magyarul. Állandóan előhozakodtak német származásával.

Regényművészetének legértékesebb darabjai az úgynevezett történelmi regények. Ezzel a műfajjal 1902-ben kezdett el foglalkozni 1936-ig, az írói pályának effektív végéig. Első történelmi regénye, a Pogányok, a legutolsó a Pro Libertate! – amely II. Rákóczi Ferenc élettörténetét mondja el – keretezik ezt a korszakot. A mai kritikusok is megegyeznek abban, hogy a Pogányok, a Hét sváb, a Fogyó hold illetve a Pro Libertate! olyan művek, amelyekben ugyan Herczeg régi korokról beszél, de mindig a jelen problémáit dolgozzák fel.

Természetesen ebbe a sorba illeszkedett a legnagyobb, az irodalmi Nobel-díjra jelölt regénye, Az élet kapuja is. Ezutóbbi regényt 1919-ben írta, akkor, amikor már elvesztettük a háborút, de még nem írták alá a megalázó trianoni békediktátumot. Vagyis olyan időben, mikor még kérdések sokasága tornyosult a magyarság előtt. Ehhez talált tökéletes történelmi párhuzamot Bakócz Tamás pápaválasztásának történetében, amely mestermű, hiszen minden szereplője valamilyen „kapuban” áll.

„A pártriárka éles szemű úr és világosan látja, hogy a magyarság előbb-utóbb talán már egy-két évtizeden belül élet-halál harcát fogja megvívni a törökkel. Kétségtelen, hogy a harc az ország züllött állapota mellett a Magyar Birodalom megsemmisülésével fog végződni. Ettől a sorstól csak az összes keresztény fejedelmek ligája menthetné meg, a ligát pedig csak egy uralkodó tudná összehozni: a Szentatya. A Vatikánban sokszó esett már erről, mindenki vallja, hogy a ligát meg kell csinálni, de eddig még egyik pápa sem csinálta meg, mindegyik a maga itáliai bajaival volt elfoglalva. A nagy Julius urat is egy romagnai város sorsa jobban aggasztja, mint egész Magyarország, és ezt nem is lehet rossz néven venni, hiszen olasz ember. Ha azonban magyar főpap ül a Szent Péter székébe, akkor a török kérdés lesz a vatikáni politika tengelye. És a liga máról holnapra meg is lesz. Magyarország pedig megmenekül. Azt lehetne mondani: a magyarok az élet kapujában ülnek. A kapun túl van az ő nemzeti jövendőjük, a kapun innen a pogány rabság, a nyomorúság, a pusztulás. Ezt a kaput csak Szent Péter kulcsival lehet megnyitni, ezért fog Bakócz Tamás mindent elkövetni azért, hogy a kezébe kapja a szent kulcsokat.” (Herczeg Ferenc: Az élet kapuja)

 

A magyarok az élet kapujában, Bakócz Tamás a pápai főhatalom kapujában, II. Gyula pápa a halál kapujában, Fiametta, a szép római kurtizán a megtisztulás lehetőségének kapujában, Vértesi Tamás pedig, Bakócz kísérője, a felemelkedés kapujában, és az egyik legtitokzatosabb szereplő, D’Agostino pedig a tökéleten befolyás kapujában állnak. A regény végére Herczeg Ferenc minden addig nyitott kaput bezár.

A regényben reneszánsz Róma elevenedik meg, de képes egy-egy jelenetbe sűrítve bemutatni a nyüzsgő és színpompás római kultúrát, a reneszánsz fantasztikus tablóját alig másfél oldalon:

„A bankár folyóparti kis házát Peruzzi építette, Rafael és del Piombo festették. Midőn Tamás szombat este hű Hannibálja kíséretében belépett a Villa Chigi kertjébe, a folyó vizében ezer fáklya fénye tükröződött. Az oszlopcsarnok alatt már vagy harminc úr és asszonyság volt együtt. Az Agostino úr szerény baráti köre. Hannibal persze mindenkit ismert.

– A köpcös kis ember, prémes aranykabátban és ráncos kalappal, Medici kardinális . . . Ilyenkor nem viseli az egyházi bíbort . . . Mellette áll a szép Bembo, híres költő, nagy tudós . . . Azelőtt Borgia Lukrécia volt a kedvese, most egy gyönyörű veneziai asszonya van – de hiszen az is itt van, ott áll a nagy virágtartó mellett. . . Két úr fogja közre, a feketeruhás Inghirami, a másik a nagy Sadoleto, a római akadémia főembere . . . A barnaruhás, aki oszlopnak támaszkodik, Ariosto úr, ferrarai követ. . . Egy könyvet írt, sokan dicsérik is, de én még nem értem rá elolvasni… Az a nyurga, aki vele beszélget, Machiavelli úr, őt a firenzei signoria küldte a Vatikánhoz.

Tamás felismerte a társaságban az urbinói Rafaelt.

– A legszerencsésebb ember, aki valaha született, – mondta Hannibal. – Alig harminc esztendős és már világhírű mester. A maga palotájában lakik és Róma hercegnői büszkék rá, ha hírbe keverednek vele … És megfoghatatlan, hogy nincs egy ellensége, még a festők sem irigykednek rá . . . A szentatya is, a zord Rovere Julius, úgy beszél vele, mint a legkedvesebbik fiával. . . Kell valami talizmánjának lennie, amely feléje vonzza az emberek szeretetét.

A »legszerencsésebb ember« egy férfival beszélgetett, akinek olyan gyönyörű feje volt, mint egy szelíd és kissé mélabús oroszlánnak.

– Lionardo da Vinci, – magyarázta Hannibal. – Olyan festő, akit Rafael nagyobbnak tart magánál is. De nehezen dolgozik, keveset fest…

– És Michelangelo. .. ő nincs itt ? – kérdezte Tamás.

Hannibal a fejét rázta.

– Nem társas ember. Rafael ellentétje : őt senki sem szereti, tőle inkább félnek. Most biztosan a műtermében van és a homlokára erősített gyertya fénye mellett faragja a követ . . .

Vico Hannibal még néhány nevet említett: Sangallo, Peruzzi, Sansovino, Piombo, Bramante – nevek, amelyeket ötszáz év múlva is ismerni fognak.

Valami elképzelhetetlen gazdag, valami mesés pompájú tavasz virágzott Itáliában. Minden virág kelyhéből egy-egy csillag fakadt és a sötét világ betelt fénnyel.” (Herczeg Ferenc: Az élet kapuja)

 

Herczeg két legfontosabb életelvének, az értékelvűségnek és az elfogulatlanságnak pályája kezdetétől híve maradt és kitartott ezek mellett. Legjobban egy róla szóló, 1908-ban megjelent újságcikk bizonyítja ezt:

„Egy érdekes intellektussal ismerkedtem meg, mely lelkesül, de nem ismer eksztázist, szépít, de nem ideologizál, csúfol, de nem torzít, kitalál, de igazakat beszél.”  (Adorján Andor: Látogatás Herczeg Ferencnél)

A kérdésre, hogy milyen a kortárs irodalom, így válaszolt: „Pezsgő, fejlett és érdekes. Nem állok be a siratói közé. Nemcsak azért, mert még soha olyan öntudatos és művészi litteraturánk nem volt, mint amilyen most, hanem azért sem, mert soha és sehol irodalom nem volt olyan hű tükre az országnak, mint éppen a mai magyar irodalom. Hogy sokféle és kevert? Hogy forrongó és százféle energia ütközik benne össze? Az nem tesz semmit, sőt éppen azért értékes, éppen azért hű. Mert így azokat a kevertségeket és széthúzó, küzdő energiákat mutatja, amelyek magában az országban is birkóznak egymással, így van helyén! így jó!” (Adorján Andor: Látogatás Herczeg Ferencnél)